Mindent megadok neki, amire csak szüksége lehet a boldoguláshoz, s amit nekem annak idején nekem nem tudtak megadni a szüleim.
Anyám mindig kínzott, odatett házimunkát végezni. Meg kellett tanuljam összeszedni a ruháimat magam után, kitakarítani a szobámat, egyszerűbb ételeket elkészíteni, felvarrni a leszakadt gombjaimat, néha még a vécét is ki kellett pucolnom. Ha mindezt befejeztem sem maradhattam nyugodtan a házban tévét nézni (igaz nem is nagyon volt, mit), hanem kizavart a játszótérre, a tömbház mellé, ahol a többi gyerekkel kellett játszani. Semmi felügyelet, semmi biztonság, sehol egy edző vagy legalább felvigyázó személy, akit számon lehetett volna kérni, ha bajunk esik. Micsoda felelőtlenség!
Apám meg mindig cipelt magával gombát szedni, bogyót gyűjteni, mesélt az útközben látott állatokról és növényekről, megtanított tüzet rakni és szalonnát sütni. Azt is megmutatta, hogy lehet villával pisztrángot fogni a sekély vízben. Ugyan, kinek van szüksége mindezekre?!
Már akkor eldöntöttem, hogy én majd mindent megadok majd a gyermekemnek. Megvetem az ágyát, előkészítem a ruháit, összeszedem utána a szennyest, megkenem a szendvicseit, kimosom utána a kádat, megszárítom a haját és levágom a körmét, megoldom a feladatai nagy részét, úgyis mindig túl sokat kap szegény. Megpucolom a cipőjét és mielőtt kilépne a házból, ráadom a kabátot, ha esik, esernyőt nyomok a kezébe. Ha panasz van rá, elmegyek és megvédem a rosszindulatú emberektől, ha állítólag rosszat tett, igyekszem elsimítani, mert mégiscsak én vagyok az anyja.
Amióta betöltötte a negyvenet, azon gondolkozom, hogy meg kéne nősítsem, mert ki tudja, meddig leszek még neki.
