Nagymamám Kovács (sz. Katona) Erzsébet (1915-2008) hetven éves koráig nem kellett körmöt vágjon. Elkopott a sok munkától. Tíz gyermeket szült, akik közül nyolc érte meg a felnőttkort. Amikor a férje a II. világháborúban a fronton volt, betegen jött haza, majd özvegyen hagyta, ő egyedül rendezte a gyermekeket, a háztartást és a földeket. Nem volt víz a házban, a kútról vagy a patakról kellett hordani, nem volt központi fűtés, fát kellett vágni, ha melegedni, főzni akart. A nagyobb gyermekek segítettek a munkában, a kisebbek meg egymást váltva jártak focizni, mert csak egy lábbeli jutott többükre.
Amikor a mai fiatal anyukák folyton fáradtságra panaszkodnak, vagy megkérdezik, hogy bírok négy gyereket nevelni, és mellette dolgozni, mindig nagymamám jut eszembe. Tudom, hogy nehéz, egy gyerekkel éjszakázva is hamar a kimerültség határára lehet érni, de azt is tudom, hogy az ember mindig többre képes, mint gondolná.
Nagymamám szégyenkezve mesélte, amikor egyetemista koromban várt haza, hogy az esedékes körömvágásnál segítkezzek, hogy ő nem ért hozzá. Sosem kellett ezzel bajlódnia.
Ma nézem, hogy milyen sok a manikűrös, műkörömépítő szakember, akik az ember munkában nem koptatott körmeit kezelik. Nem azt akarom mondani, hogy nem dolgozunk, csak épp másként. Vajon mit szólna nagymamám, ha látná? Bizonyára nem értené, mint ahogy már mi sem értjük az ő majdnem száz évvel ezelőtti kínlódásait.
